Raymond Queneau (1903–1976)

Jó tanács szépíróknak: mielőtt elmennek alukálni egy körmöléssel töltött termékeny nap után, ne felejtsék el kéziratukat az asztalfiókba zárni, de legalább egy téglát rárakni a lapokra. (Akiknek a kézirat a word dokumentummal egyenértékű, természetesen ne hallgassák meg a tanácsomat. A tégla amúgy sem tesz jót a számítógépnek.) Hubert, a regényíró például elmulasztotta ezt, és mi történt? Főhőse, Ikárosz elszökött, és a párizsi forgatagba vetette magát, ami tudvalevőleg abszintot és temérdek nőügyet jelent. Hubert persze nem hagyhatta annyiban, úgyhogy magánnyomozót bérelt – és megkezdődött a haddelhadd.

Abszurd road movie arról, amikor a fikció meg a valóság összemosódik, és a párizsi kapualjakban jobb sorsra érdemes regényszereplők rejtőznek az őket kizsákmányoló írók elől. Van benne valami bájos esetlegesség – mintha Queneau csak úgy időtöltésből szöszölt volna el egy ötlettel, mindig arra kanyarogva, amerre kedve szottyant. Ami – mondjuk – nem árt meg neki. Azzal együtt, hogy bizonnyal izgalmas és mély értelmű regényt lehetett volna rittyenteni írók és írottak komplex, szinte misztikus egymásra utaltságáról, arról, hogy az író, mikor szereplőt teremt, tulajdonképpen Isten teremtő erejét bitorolja, és ez alkalmasint visszaüthet… és ami azt illeti, rémlik is, ezt a témát kifejtették már mások, máshol. Queneau érzésem szerint nem tört efféle filozófiai babérokra – ő csak játszani akart, és közben mintegy mellékesen fityiszt mutatott saját írói státuszának. És amit az asztalra tesz, végső soron hálára ingerel: pár óra felhőtlen kikapcsolódás.

Amúgy meg szerencse, hogy nem valami Stephen King-szereplő szabadult ki a kéziratból. Bááár… arra is akadt már példa.
… (more)